Avagy jesszusom milyen régóta nem írtam.
Nem is tudom hol kezdjem, főleg azért, mert valamelyik nap egy fiatal kismama blogján olvastam egy megrendítő szüléstörténetet, amit nagyon átéreztem.
Nem tudott szép élményként beszámolni róla, őt erre senki nem készítette fel, és gondolta volna a fene, hogy olyan sokáig tart ez az egész.
Átéreztem, mert én is átéltem a lányommal. Nem tudtam volna soha szép történetet mesélni arról a szülésről, max a végeredményről, aki ma már nagy 4 éves.
És én ezt nem szerettem volna újra átélni. Programoztam éjjel-nappal fejben, hogy a fiam nem születhet meg ugyanígy, az apja nem láthat ilyen mértékben szenvedni, mint annak idején anyukám látott.
Haragudtam mindenkire, aki emlékeztetett az előzőre, hogy oké-oké, hogy nem így szeretnéd, de készülj a legrosszabbra.
Hát én nem akartam!
Egy másodpercig nem voltam hajlandó beengedni ezeket a gondolatok.
Bártfai Dániel, 2014.08.04.-én egy meseszép szüléssel a 41. hétre jött világra.
Közel 3 hónap távlatából sem hiszem el még mindig, hogy jó élmény volt az egész.
4-re már szülésindításra voltam kiírva, ott kezdtem elveszteni a reményt, hogy most sem lesz sétagalopp, de valahol tudtam, hogy olyan nincs, hogy beindítsák. És 3-án este 10-kor elindultak a fájások meg egy hatalmas vihar. :) Egész Budapest úszott az esővízben, így próbáltunk reggel 5-kor taxit fogni, és nagy nehezen bejutottunk 6-ra a kórházba, ekkor már erős 5-10 perces fájásaim voltak.
Fájások, de természetesek, nem generáltak, nem indítottak, ezért tudtam Őket kezelni. Tudtam jól levegőt venni.
A kórházban persze jött a már ismerős remegés. Amit programoztam még meg volt, de a testem félt, remegett, emlékezett.
9 óra körül burkot repesztettek. Ez volt az egyetlen beavatkozás, amit nem szerettem volna, mégis megtörtént. Fél 11 körül bekötötték az epidurált az oxitocinnal.
Apa végig mellettem volt, segített, beszélgettünk. Epidurál bekötés után tudtam aludni egy háromnegyed órát, addig Őt elküldtem enni, hisz ő sem reggelizett.
Aztán újra jöttek a fájások és én tudtam, hogy ez már nagy valószínűséggel az lesz, de azért csak bepróbálkoztam még egy epidurállal, amit nem kaptam meg, a szülésznőm nagyon határozott volt. :D
Nem csak határozott, de kedves, és értett engem és nagyon segített, én pedig mindennel igyekeztem megbirkózni.
De persze jöttek a könnyek, féltem, sírtam, kapaszkodtam Bélába, aki ott volt. <3
A fájdalmon nincs mit szépíteni. Az fájt, és rohadtul nagyon fájt, feszített.
A szülésznő továbbra is nagyon normális volt, nagyon sokat segített, eszméletlen jó volt a gátvédelme, mert végül se nem vágtak, se nem repedtem.
Aztán egyszer csak ott volt Ő! A fiam! 11óra 50 perckor. Rám tették, ami fantasztikus élmény volt, az egész családi pillanat csodálatos és idilli volt, sosem felejtem el, amíg élek.
Apa elkísérte a fürdetőbe, addig engem rendbe tettek, majd Ő is hozta már vissza a kezében.
Nem hittem a fülemnek. Dani 3785grammal született és 58 centivel. Senki nem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy baba van a hasamban, és hogy ilyen könnyen, hamar meg fogom tudni szülni.
Volt két családi óránk még a szülőszobán.
Csak köszönni tudok mindent az egész MÁV Kórháznak, a szülésznőnek, az orvosnak (aki szintén Dániel).
És csak köszönni tudom a gyermekem apjának ezt a csodát. Bárhogy is indultunk, Ő annyira a miénk.
Persze aztán még következett 10 nap kaland bent a kórházban, de ez egy következő poszt lesz. :)
Nem is tudom hol kezdjem, főleg azért, mert valamelyik nap egy fiatal kismama blogján olvastam egy megrendítő szüléstörténetet, amit nagyon átéreztem.
Nem tudott szép élményként beszámolni róla, őt erre senki nem készítette fel, és gondolta volna a fene, hogy olyan sokáig tart ez az egész.
Átéreztem, mert én is átéltem a lányommal. Nem tudtam volna soha szép történetet mesélni arról a szülésről, max a végeredményről, aki ma már nagy 4 éves.
És én ezt nem szerettem volna újra átélni. Programoztam éjjel-nappal fejben, hogy a fiam nem születhet meg ugyanígy, az apja nem láthat ilyen mértékben szenvedni, mint annak idején anyukám látott.
Haragudtam mindenkire, aki emlékeztetett az előzőre, hogy oké-oké, hogy nem így szeretnéd, de készülj a legrosszabbra.
Hát én nem akartam!
Egy másodpercig nem voltam hajlandó beengedni ezeket a gondolatok.
Bártfai Dániel, 2014.08.04.-én egy meseszép szüléssel a 41. hétre jött világra.
Közel 3 hónap távlatából sem hiszem el még mindig, hogy jó élmény volt az egész.
4-re már szülésindításra voltam kiírva, ott kezdtem elveszteni a reményt, hogy most sem lesz sétagalopp, de valahol tudtam, hogy olyan nincs, hogy beindítsák. És 3-án este 10-kor elindultak a fájások meg egy hatalmas vihar. :) Egész Budapest úszott az esővízben, így próbáltunk reggel 5-kor taxit fogni, és nagy nehezen bejutottunk 6-ra a kórházba, ekkor már erős 5-10 perces fájásaim voltak.
Fájások, de természetesek, nem generáltak, nem indítottak, ezért tudtam Őket kezelni. Tudtam jól levegőt venni.
A kórházban persze jött a már ismerős remegés. Amit programoztam még meg volt, de a testem félt, remegett, emlékezett.
9 óra körül burkot repesztettek. Ez volt az egyetlen beavatkozás, amit nem szerettem volna, mégis megtörtént. Fél 11 körül bekötötték az epidurált az oxitocinnal.
Apa végig mellettem volt, segített, beszélgettünk. Epidurál bekötés után tudtam aludni egy háromnegyed órát, addig Őt elküldtem enni, hisz ő sem reggelizett.
Aztán újra jöttek a fájások és én tudtam, hogy ez már nagy valószínűséggel az lesz, de azért csak bepróbálkoztam még egy epidurállal, amit nem kaptam meg, a szülésznőm nagyon határozott volt. :D
Nem csak határozott, de kedves, és értett engem és nagyon segített, én pedig mindennel igyekeztem megbirkózni.
De persze jöttek a könnyek, féltem, sírtam, kapaszkodtam Bélába, aki ott volt. <3
A fájdalmon nincs mit szépíteni. Az fájt, és rohadtul nagyon fájt, feszített.
A szülésznő továbbra is nagyon normális volt, nagyon sokat segített, eszméletlen jó volt a gátvédelme, mert végül se nem vágtak, se nem repedtem.
Aztán egyszer csak ott volt Ő! A fiam! 11óra 50 perckor. Rám tették, ami fantasztikus élmény volt, az egész családi pillanat csodálatos és idilli volt, sosem felejtem el, amíg élek.
Apa elkísérte a fürdetőbe, addig engem rendbe tettek, majd Ő is hozta már vissza a kezében.
Nem hittem a fülemnek. Dani 3785grammal született és 58 centivel. Senki nem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy baba van a hasamban, és hogy ilyen könnyen, hamar meg fogom tudni szülni.
Volt két családi óránk még a szülőszobán.
Csak köszönni tudok mindent az egész MÁV Kórháznak, a szülésznőnek, az orvosnak (aki szintén Dániel).
És csak köszönni tudom a gyermekem apjának ezt a csodát. Bárhogy is indultunk, Ő annyira a miénk.
Persze aztán még következett 10 nap kaland bent a kórházban, de ez egy következő poszt lesz. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése