A kórházi lét - eső bébi

Erről csak egy rövidebb kitérő, hogy is indult Dani kicsi élete az első 10 napban.

Mint írtam fantasztikus szülés, fantasztikus kölök, fantasztikus apuka.

Ezután áttoltak a babás osztályra, ahol aludni nem tudtam, csak feküdtem mosolyogva, telefonálgattam, beszélgettem az éppen haza induló szobatársammal, mindezt abban a reményben, hogy 2-3 nap és már otthon is leszünk.
Bellával anno ez a 72 óra elrepült és jól éreztem magam odabent, most sem vártam mást.
5 óra körül mentem Daniért, hogy jól vagyok, szeretném, ha már velem lenne.
Jött a sokk. Megfigyelés alatt, mert nem kap rendesen levegőt.
Itt ledöbbentem, erre nem is számít az ember, hisz minden olyan jól alakult, miért is történne baj?
(Mielőtt bárki megijedne, azért elárulom a baj komoly volt ugyan, de nem tartósan, nem egy életre szólóan)
Visszamentem a szobába és csak arra tudtam gondolni, hogy nem lehet semmi komoly, csak protokoll és megkapom 6 óra körül, hisz akkor jön a lányom is, 4 éves, nem szeretném, hogy átverve érezze magát, azért jön, hogy lássa a kis tesóját.
Fél hatkor beadták Danit, de csak szigorúan fél órára, próbáljam meg megetetni.
De nem evett és ijesztő volt, ahogy minden egyes levegő vételéért küzdenie kellett.
Anyuék még pont elcsíptek valamennyit Daniból, de Bella lecsúszta 5 perccel, ki voltam borulva.
Aztán jött a csecsemős és a gyerekorvos, hogy akkor elviszik Őt az intenzívre, ott keressem majd. Este rohantam, amint mehettem. Ő már az inkubátorban volt, éppen úgy döntöttek, hogy légzés segítőt kap estére.
Az ágyamon ülve sírtam. Főleg, mert azt mondta a doki, hogy millió dolog állhat a hátterében, nem tudnak semmi biztosat. De még csak azt sem mondták el mire gyanakodnak...
24 óra leteltével közölték, hogy streptoccocus. Nem értettem, hisz negatív volt a leletem, de úgy tűnik az utolsó pár napban valahol csak összeszedtem.
AB kezelés, kanül, tűszúrások, harmadik nap még csak ott tartottunk, hogy az intenzívről került ki, de már ennek is örültem, nem kellett fejnem, szoptathattam végre
Neki minden nap kétszer mennie kellett vissza a PIC-re a gyógyszerért, az én megpróbáltatásom pedig emellett az iszonyat szobatársak.
Szinte mindegyik dohányozni járt, a gyerekük üvöltött folyamatosan, és az utolsó pedig totál bolond volt, kitörései voltak.
Ez a 10 nap, mintha legalább egy hónap lett volna. Minden nap az értékek csökkenéséért imádkoztam, legyen jó Dani önmagáért és miattam is.
Utolsó előtti nap a bolond csak kivágta a biztosítékot, mikor neki állt üvöltözni, hogy Ő elvágja a torkom, megöli a gyerekem stb.
Én biz isten kinéztem belőle... Átkértem magam másik szobába.
A csecsemősök nagyon kedvesek voltak, végig segítettek, és már igazán sajnáltak minket a legvégén, hogy Daninak gyógyulnia kéne, erre a nem ma barnult emberek igazán rossz embereit kaptam magam mellé (nem cigányozok, mert nem vagyok híve) és az egész nagy pereputtyukat. Szabad percünk nem volt.
Rémálom volt az egész, de Dani mégis Buddha nyugalommal tűrte és meggyógyult és csak kiszabadultunk onnan egy szép nyári totál záporos napon, pont mint 10 nappal előtte.
Eső hozta, és az is vitte haza, Szárra a házunkban, ahol már várta a szobája.
Folyt. köv.

Szüléstörténet

Avagy jesszusom milyen régóta nem írtam.

Nem is tudom hol kezdjem, főleg azért, mert valamelyik nap egy fiatal kismama blogján olvastam egy megrendítő szüléstörténetet, amit nagyon átéreztem.
Nem tudott szép élményként beszámolni róla, őt erre senki nem készítette fel, és gondolta volna a fene, hogy olyan sokáig tart ez az egész.
Átéreztem, mert én is átéltem a lányommal. Nem tudtam volna soha szép történetet mesélni arról a szülésről, max a végeredményről, aki ma már nagy 4 éves.
És én ezt nem szerettem volna újra átélni. Programoztam éjjel-nappal fejben, hogy a fiam nem születhet meg ugyanígy, az apja nem láthat ilyen mértékben szenvedni, mint annak idején anyukám látott.
Haragudtam mindenkire, aki emlékeztetett az előzőre, hogy oké-oké, hogy nem így szeretnéd, de készülj a legrosszabbra.
Hát én nem akartam!
Egy másodpercig nem voltam hajlandó beengedni ezeket a gondolatok.

Bártfai Dániel, 2014.08.04.-én egy meseszép szüléssel a 41. hétre jött világra.
Közel 3 hónap távlatából sem hiszem el még mindig, hogy jó élmény volt az egész.
4-re már szülésindításra voltam kiírva, ott kezdtem elveszteni a reményt, hogy most sem lesz sétagalopp, de valahol tudtam, hogy olyan nincs, hogy beindítsák. És 3-án este 10-kor elindultak a fájások meg egy hatalmas vihar. :) Egész Budapest úszott az esővízben, így próbáltunk reggel 5-kor taxit fogni, és nagy nehezen bejutottunk 6-ra a kórházba, ekkor már erős 5-10 perces fájásaim voltak.
Fájások, de természetesek, nem generáltak, nem indítottak, ezért tudtam Őket kezelni. Tudtam jól levegőt venni.
A kórházban persze jött a már ismerős remegés. Amit programoztam még meg volt, de a testem félt, remegett, emlékezett.
9 óra körül burkot repesztettek. Ez volt az egyetlen beavatkozás, amit nem szerettem volna, mégis megtörtént. Fél 11 körül bekötötték az epidurált az oxitocinnal.
Apa végig mellettem volt, segített, beszélgettünk. Epidurál bekötés után tudtam aludni egy háromnegyed órát, addig Őt elküldtem enni, hisz ő sem reggelizett.
Aztán újra jöttek a fájások és én tudtam, hogy ez már nagy valószínűséggel az lesz, de azért csak bepróbálkoztam még egy epidurállal, amit nem kaptam meg, a szülésznőm nagyon határozott volt. :D
Nem csak határozott, de kedves, és értett engem és nagyon segített, én pedig mindennel igyekeztem megbirkózni.
De persze jöttek a könnyek, féltem, sírtam, kapaszkodtam Bélába, aki ott volt. <3
A fájdalmon nincs mit szépíteni. Az fájt, és rohadtul nagyon fájt, feszített.
A szülésznő továbbra is nagyon normális volt, nagyon sokat segített, eszméletlen jó volt a gátvédelme, mert végül se nem vágtak, se nem repedtem.
Aztán egyszer csak ott volt Ő! A fiam! 11óra 50 perckor. Rám tették, ami fantasztikus élmény volt, az egész családi pillanat csodálatos és idilli volt, sosem felejtem el, amíg élek.
Apa elkísérte a fürdetőbe, addig engem rendbe tettek, majd Ő is hozta már vissza a kezében.
Nem hittem a fülemnek. Dani 3785grammal született és 58 centivel. Senki nem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy baba van a hasamban, és hogy ilyen könnyen, hamar meg fogom tudni szülni.
Volt két családi óránk még a szülőszobán.
Csak köszönni tudok mindent az egész MÁV Kórháznak, a szülésznőnek, az orvosnak (aki szintén Dániel).
És csak köszönni tudom a gyermekem apjának ezt a csodát. Bárhogy is indultunk, Ő annyira a miénk.
Persze aztán még következett 10 nap kaland bent a kórházban, de ez egy következő poszt lesz. :)